"A zene az kell, hogy ne vesszünk el"

A mesterszakos diplomamunkám miatt mostanában rengeteg YA irodalommal kapcsolatos szakirodalmat olvasok, és szerencsére van egy olyan „rossz” szokásom, hogy ha épp egy kutatásnak az elején tartok, akkor mindenen átrágom magamat. Rengeteg olyan cikken is, amiről már az első pillanatban tudom, hogy 99%-os eséllyel nem fog bekerülni a kész munkám forrásjegyzékébe. Így akadtam össze néhány hete a Kent Állami Egyetem egyik professzorának, William Kistnek is egy igen érdekes oktatási eszközével, ami a „Multimodal Memoir Project” nevet viseli és mivel imádom az önismereti játékokat/feladatokat - különösen ha még az írást is érintik -, ezért persze, hogy én is kerítettem magamnak a saját memoáromat. Igaz, hogy távolról sem lett olyan csili-vili, mintha egy egyetemi projektre kellene jó jegyet szereznem (még prezit se csináltam hozzá), de ettől függetlenül is nagyon tanulságos két órát töltöttem a feladattal.

Mi is az a Multimodal Memoir Project és miért jó elkészíteni?

A feladat célja az, hogy az ember leüljön a fenekére és szépen sorra vegye azokat a művészeti alkotásokat, amik gyerek és kamaszkorában hatottak rá. Kist külön kiemeli, hogy a szövegek, amik az irodalmi (és tágabb értelemben a művészeti) ízlésünket formálták egyáltalán nem biztos, hogy csak könyvekből adódnak. Ez pedig a jövőben egyre inkább jellemző lesz, hiszen az interneten keresztül számos más formája is elérhető az önkifejezésnek, gondoljunk akár a vizuális önkifejezésre, akár arra, hogy mennyi zene, film és sorozat érhető el ingyenesen. De ugyan így a szöveges önkifejezésnek is számos új fajtása jelent meg, hiszen önkifejező rövid írás lehet akár egy facebook poszt, egy blogbejegyzés, vagy akár egy webcomic is, ahogy régen a tinimagazinokban megjelent szövegek is hatottak az olvasókra. A lényeg, hogy amikor az ember összeállítja a saját memoárját, akkor merjen túllátni azokon a szövegeken, amiket klasszikusan irodalomnak tekintünk.

Elvégre egy dalszöveget miért is ne lehetne felírni egy kedvenc vers mellé, vagy egy filmet, sorozatot egy könyv mellé? És egy rövid, csattanós kis webcomic vagy egy képregény miért maradna ki a sorból? Professzor Kist tehát arra buzdítja a „Multimodal Memoir Project” elkészítése révén a diákjait, hogy tekintsék végig, az ő (irodalmi) ízlésüket milyen művek formálták, csiszolták. Melyek azok a művek, amiken keresztül megszerették a történeteket és úgy döntöttek, hogy irodalmi kurzust választanak az egyetemen.

Szóval - bár nem vagyok irodalmár - én is elindultam ezen az úton és kicsit túl is léptem a kamaszkoromon, hiszen már nem a húszaséveim elején tartó zsenge egyetemista vagyok. Szóval gondoltam, miért is ne csapnám hozzá az elmúlt évtized élményit is a listához? Lélekben úgyis örök kamasznak számítom magamat. 😇😎 Bár a listát magát nem terveztem megosztani, a tanulságokat úgy gondoltam, azért megírom, mert volt egy-egy számomra is meglepő „fordulat”, mikor végignéztem az összeírt műveket.

„A zene az kell, hogy ne vesszünk el”

A Valahol Európában című musicalt még nem ismertem, amikor ez a dallam (és vele a szöveg) a fülembe lopta magát - sok más musical zenéjéhez hasonlóan. Kezdve az István a király rock operával (amivel nagyjából tíz-tizenkét évesen találkoztam) és folytatva a Dzsungel könyve musicallel vagy épp a Padlással.

A zene kell. A zene segít a világra hangolódni.

Ahogy összeírtam a listámat nem igazán lepődtem meg, hogy kiderült belőle; gyerekkorom óta hatalmas szerepet játszik az életemben a zene, a dalszövegek. Olvasni nagyon sokára szerettem meg (valamikor tizenkét éves korom körül), addig csak szenvedtem az egésszel. Nagyon le voltam maradva a kortársaimhoz képest, ráadásul utáltam is az egészet; az iskolai szövegek nem kötöttek le, nem is volt türelmem sokszor megülni a fenekemen és kibogarászni egy-egy mondatot, főleg ha bonyolult szavak is voltak benne. Sokáig a mesék sem kötöttek le, bár volt néhány kedvenc Disney mesém, amiket a mai napig nagyon szeretek.

A zenék és a mondókák, valamint később a versek viszont mindig tetszettek. Nem voltam valami jó a megtanulásukban (soha nem tudtam „magolni”), viszont olvasni nagyon szerettem a rövid, rímelő sorokat. Valószínűleg ezért is szerettem például gyerekként nagyon a diavetítést, ahol egy-egy dián kevés szöveg volt, vagy épp a Sicc történeteket. 😄

Szóval számomra az egyik nagy tanulsága a memoárnak az volt, hogy gyerekként főleg dalok, mondókák formájában találkoztam történetekkel. Nem csoda, hogy mind a mai napig hatalmas szerepet játszik az életemben a zene (hallgatás) és nagyon szeretek zenehallgatás közben írni vagy akár dolgozni. 😊 Mondhatni az életem 70%-ban hallgatok valamit, sokszor akár szöveg nélküli dolgot. Egyfelől segít koncentrálni, mert leköti a figyelmem egy részét és így sokkal hatékonyabban tudok koncentrálni, másfelől teremt egy alap hangulatot. Néha kell persze a csend is ahhoz, hogy az ember elmerülhessen a gondolatai között, de az én túlpörgő, könnyen elkalandozó agyamnak gyakran pont a zene segít helyben maradni. 😏

Szóval a zene az kell, és ez már kölyök koromban is így volt.

Mit olvassunk?

A másik nagy tanulsága a feladatnak az volt, hogy végre láttam egy listát arról, melyik könyvek tettek rám az évek során akkora hatást, hogy eszembe jussanak egy ilyen „számadás” során. Az például nem lepett meg, hogy egy darab kötelező olvasmány se landolt a listán - amiken nagy nehezen végigküzdöttem magamat, azok nagyon nem jöttek be, a klasszikus irodalmat nem nekem találták ki.

Az sem lepett meg különösebben, hogy a legtöbb könyv, ami a listámon landolt az alábbi jellemzők legalább egyikével, de gyakran többel is rendelkezett:

• Okos, talpraesett a főhős, aki tud magával mit kezdeni a történet során,
• a szerző stílusa humoros,
• pörgős a cselekmény,
• a műfaj tipikusan fantasy vagy krimi (esetleg mindkettő),
• és általában „fiús könyvként” van fémjelezve (például a könyvtárban vagy a könyvesboltokban).

Illetve később emellé megjelentek a repertoárba (főleg az egyetemi évek alatt) az erotikus-romantikus fantasy könyvek - nem véletlenül. De azért lényeg a lényeg, szomorú valóság, amivel szembe kell néznem; a szívem mélyén alighanem YA olvasó lennék, ha hagynám és nem riasztana el a műfajtól az a pár szerencsétlen melléfogás, amivel az utóbbi öt-nyolc évben szerencsém volt találkozni. 😅

Szóval valószínűleg a jövő évre kitüzöm a projectet, hogy megpróbáljak a saját fogalmaim szerint jó YA könyveket felkutatni. Hátha kicsit csillapodna a műfajjal szembeni előítéletem. Ha régen az ilyen könyvek révén gyűjtöttem maradandó, kellemes olvasási élményeket, akkor mindenképp megér egy próbát a dolog. 😏

Forrás és ajánlás

Ha esetleg kedvet kaptál a dologhoz, akkor itt található a cikk, ami a fenti gyakorlatot inspirálta. Én a magam részéről tényleg nagyon ajánlom bárkinek, hogy kicsit elmerüljön a régi, maradandó olvasmányélmények felelevenítésében. Nagyon tanulságos dolog.

Egy kis bónusz... 😉