Tintafoltok Aggteleken

Szeretem, hogy az Apolló nem csak egy szakmai támogatóközeg, de egyben baráti társaság is. Hogy miért? A helyzet úgy áll, hogy jó fél éve egy sort sem írtam, aminek okait valószínűleg oldalakon keresztül tudnám sorolni. Emiatt (azt hiszem érthető módon) kicsit ódzkodtam attól, hogy egy hétre elmenjek a világ végére egy alkotótáborba, ahol a tervezett programok (egyik) alappillére az írásra szánt idő.

Mi lesz, ha egy sort sem fogok tudni kipréselni magamból? Ha leblokkolok az írós gyakorlatok alatt és én leszek az egyetlen, aki nemhogy fél oldalt, de egy értelmes mondatot se tud kipréselni magából? Nem fog frusztrálni, hogy körülöttem mindenki ezerrel dolgozik az aktuális regényén/novelláján, én meg ülök kukán és kínosan mosolygok, mert mostanában az égvilágon semmit sem írtam?

Végül elmentem a táborba, gondoltam, legalább találkozok a barátokkal, beszélgetek velük. Megpróbálok írni, aztán ha nagyon nem megy, majd elmegyek csavarogni a környéken, amíg mindenki más a laptopján ügyködik. Elvégre néha az is elég, ha kiszakadhatok a mindennapok rohanásából és lelassíthatok.

Nem tudom, másnál ez hogy működik, de nálam néha a magamra szánt idő kulcselem az írás kapcsán. Ezek a pillanatok akkor is értékesek, ha nincs is semmi közük az íráshoz. Van, hogy a karakterek épp mélyen kussolnak a fejemben, vagy egy számomra is váratlan fordulat után félbehagyott írás egyszerűen eltorlaszol minden más gondolatot, de még felszabadulni és befejeződni sem tud. Néha kell a távolság.

Szóval összecuccoltam és elvonultam a barátokkal Aggtelekre.

Felszabadító volt. Először persze szenvedtem, nem találtam a hangomat, amikor leültem írni; hiszen olyan rég nem éreztem azt, hogy van mit írnom, hogy kellett egy kis idő elengedni magamat és engedni, hogy megint csak a szórakozás kedvéért folyjanak belőlem a szavak. Nem volt könnyű, nem szeretem a nyers szövegeket kiadni a kezemből, a táborban azonban épp ez volt a gyakorlatok célja. Őszintén? Rettegtem minden alkalommal, amikor bármit ki kellett adnom a kezemből a hét során, ugyanakkor élveztem is a dolgot. Rég nem írtam annyi baromságot a magam szórakoztatására és ez a része állati jó érzés volt.

Arról nem is beszélve, mennyit röhögtem a többiek ötletelésén és írásain, a drámajátékon előadott színdarabokon, vagy épp a „pihenő időben” spontán elszabaduló beszélgetéseken. Sokszor rácsodálkoztam már arra, mennyire mások vagyunk mindannyian és mennyire más szemszögből látjuk ugyanazt a dolgot; most is ez az érzés kísérte végig a hetemet. Barátok közt nincsenek szerepek, maszkok és megalkuvások. Persze, súrlódás akad, néha nem értünk egyet, vagy nem értjük azt, amit a másik el akart mesélni egy-egy írásával. Nem ugyanazt a zsánert szeretjük és nem ugyanazt vesszük észre egy szövegben, ami időnként ijesztő félreértésekhez, félreértelmezésekhez vezet. Számomra mindig furcsa érzés olyan visszajelzést kapni, hogy az írásom szinte semmit sem adott át abból, amit szerettem volna és sokszor kellenek az elszabaduló, kötetlen beszélgetések, hogy kiderüljön, hol vált el, amit én mondani akarok attól, amit az olvasó megtalál egy szövegben.
Még szerencse, hogy épp elegen vagyunk ahhoz, hogy mindig nagyobb kép rajzolódhasson ki egy-egy írásról. Így legalább kiderül, mikor adódik félreértés abból, hogy más-más zsánerben alkotunk és más élettapasztalatot tudunk magunk mögött, és mikor magából az írásból.

Szóval mire jó egy alkotó tábor? Kiszakít a valóságból, felszabadít egy kis időre. Teret ad annak, hogy egyszerűen csak élvezd, amit csinálsz. Én például néha (na jó, egész gyakran) elfelejtem, hogy az egész írást magamért csinálom, azért hogy jól érezzem magamat. Ehhez pedig néha hagyni kell, hogy olyan dolgok is felszínre bukjanak, amiknek egyszerűen csak meg kell születni. Ami tét nélküli, amit egyszerűen csak jólesik megírni. Aminek az egyetlen célja, hogy lásd röhögni a többieket és te is fültől-fülig vigyorogd végig az írásra szánt időt.

Ja és rájöttem, hogy az érzelmi-ívekkel még mindig bajban vagyok. Leginkább azért, mert soha nem olyan érzelmet váltok ki másokból egy-egy írással, amit szeretnék - az ember nem is gondolná, milyen nehéz összehangolni a tudatos szándékot egy hangulattal, érzéssel.

Mindent egybevetve a tábor egyszerre volt szuper és szörnyen fárasztó. A közösségi térben lévő padok kicsináltak, de cserébe Aggtelek és Jósvafő gyönyörű. A cseppkőbarlang tele van izgalmas sztori ötletekkel, a táj tökéletesen passzol az elmélkedős reggeli sétákhoz és úgy egyébként is... Van egy hihetetlenül békés, nyugodt hangulata az egész közösségnek.
Bár a megkezdett novellámat végül nem fejeztem be, megérte itt lenni; a ritkán látott barátok jelenléte felszabadított, a csapat energiája még mindig hihetetlen. A közös ötletelésektől, beszélgetésektől új lendületet kaptam. Feltöltődtem.

Ráadásul ennyi szuper íráshoz és ötlethez rég volt szerencsém, nagyon várom, hogy a tábor végén még befejezetlen történetek is egésszé kerekedjenek és olvashassam őket. :)

2019-es Alkotótábor, Aggtelek