Január elseje alkalmából az Aranymosás oldalára felkerült egy száz szavas játék, amire ezúttal én is alkottam. Be kell azonban vallanom, első nekifutásra úgy elragadott a hév, hogy jóval a megengedett száz szó felé szalad a kis jelenetem, s bár utólag lecsipkedtem belőle, hogy beküldhessem... Azért ez az eredeti, csöpp iromány mégiscsak szomorúan ült a gépemen és valahányszor a doksira néztem, azt éreztem, kár lenne csak a száz szóra lefaragott verziót megmutatni a világnak.
Szóval úgy döntötte, a blogon pont elfér a teljes iromány, úgy ahogy eredetileg napvilágot látott. Hátha még néhány vidám percet is szerez majd valakinek, aki belefut. ^.~
Lázadó a polcon
– Ó, a szegény pára!
– Még olyan új volt.
– Az a szép, fényes máza…!
A fojtott hangú susmorgást halk recsegés kíséri, ahogy Azágica összesepri Mikulásos maradványait. Pont jó helyen állok, hogy átlássak az Ikeás Feketék sorfala felett. Pöttyös megbillen mellettem; olyan sűrűn vagyunk összepréselve, hogy kerekded teste egészen nekem nyomódik. Rezzenni se merek, félek, véletlenül még kibillentem őt az egyensúlyából és oldalt lebucskázva úgy végzi, mint a Mikulásos. Szegény szerencsétlen… Hugica ajándéka volt, emlékszem, hogy vigyorgott a tudatlan pára, amikor Pisti feltette közénk a polcra. Még nem sejtette, hogy mi vár rá, hogy itt a hozzá hasonló tarka, vidám fickóknak nem sokáig van maradása, mióta Azágica megvetette a lábát.
Régen, az Ikeások kora előtt még lett volna esélye. Pisti a kredencfiókba tette volna, hogy megragassza a csorba fülét, de most… Mikulásos szomorú maradványait egyetlen, unott mozdulattal hajítják a nagy fekete dobozba, ahonnan nincs visszaút.
A suttogás a sepregetés neszével együtt hal el. Pisszenni se mertünk, amikor Azágica a polc elé döcög, és dúdolva igazgatni kezdi a katonásan feszítő Feketéket. Pöttyös egészen picire húzta magát, nehogy meglássák őt az Ikeások mögött. Én bezzeg nem tudok eltűnni, de ha tudnék... Akkor se akarnék. Sőt! Büszkén húzom ki magamat, bátran szembenézek a közelülő malacszemekkel, amikor Azágica pillantása megpihen rajtam. Én voltam itt előbb, még Anyus vett, amikor Pisti a polcot se érte fel. Reggeli kakaót tartottam melegen éveken át. Gyerekkori történeteket tudna mesélni minden kopásom, olyat, amiről biztosra veszem, hogy Azágicának fogalma sincs.
Mégis ő az úr most már a házban, idestova két hónapja. Ő meg a mattfekete Ikeások.
Csak idő kérdése, hogy mindnyájunktól megszabaduljon, éppolyan lassan és fondorlatosan, ahogy a házba belopta magát. Az óra éjfélt üt a fejünk felett, Azágica arcán féloldalas vigyor terül el. Tekintetében ott a szörnyű, kimondatlan ígéret: idén én is sorra kerülök.
Vagy a hatalmas mosogatógépbe tesznek, ahol a sok Fekete közé bepréselve, a sötétben mindig történnek „balesetek”… Vagy egyenesen a nagy, fekete dobozba.
Hollóházi ősatyák, rátok esküszöm, ha valóban eljön az én időm, büszkén fogok távozni. Küzdök majd, ahogy csak egy régi, sokat megélt bögre tud, és búcsúzóul úgy összevagdalom minden hurkaujját, hogy sose felejthesse el, élt itt egyszer egy literes mackós bögre is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése